Ha a Theatrum Ad Flexumról beszélgetek valakivel, szinte azonnal szóba kerül sokak kedvence, az óriási sikerrel játszott A dzsungel könyve című musical. Engem is a darab nagyszerűsége indított arra, hogy egy beszélgetés erejéig felkeressem a rendezőt, Major Tamást.
Mindenképpen meg szerettem volna mutatni az Olvasóknak azt, hogy mi minden van a háttérben, hány ember összehangolt munkája kell ahhoz a csodához, amit a színpadon látunk és azt, hogy ki is valójában Major Tamás – aki rendkívül szerény, de nagyon büszke arra, amit képvisel. Kissé zárkózott, mégis exhibicionista. Komoly, de kitűnő humorral szemléli a világot és saját is... De beszéljen helyettem inkább ő maga!

Kezdjük mindennek az alapjával! Baráti kör vagy színház?

A „Baráti Kör a Művészetért” Alapítvány 2005 óta működik. Az Alapítvány keretein belül jött létre a Theatrum Ad Flexum. Mi egy népszerű csoport vagyunk itt Mosonmagyaróváron, de jogi értelemben nem vagyunk színház – úgy gondolom, a közönségnek kell eldöntenie, hogy színházat lát-e vagy sem...

Milyen feladatok hárulnak Rád a Theatrum Ad Flexumon belül?

A rendezés és az emberek koordinálása. Ez nem könnyű, hiszen itt mindenkinek van állása és többen két-, három műszakban dolgoznak. A tagok azonban nagyon rugalmasak és kompromisszum készek. Nyilván mindenki azt szeretné, hogy az adott darab bemutatásra kerüljön. Túl ezeken – és ezt kevesen tudják – fejlesztés is folyik, hiszen a csapatban jelenleg még egyedül én vagyok végzett színész, így előfordulnak hiányosságok. Tehát nemcsak a rendezéssel kell foglalkoznom, hanem az adott ember hiányosságának kitöltésével – beszédtechnika, mozgás, hangképzés. A munkám nem egészen úgy néz ki, hogy a szereplők felmennek a színpadra, én pedig megmondom, hogy "te balra menj, te jobbra, te meg vicsoríts egyet!"... ennél picit bonyolultabb. Ha van például egy olyan dal, ami karakterre nagyon illik az adott szereplőre, de a hangfekvése nem megfelelő – akkor ezt meg kell tanítani elénekelni. Vagy van úgy, hogy a szerep nagyon illik egy olyan emberre, akinek még nem bontakozott ki a színjátszása – akkor ezt ki kell bontani. Ha látom a lehetőséget valakiben és küzdök érte, ezen kívül ő maga is akarja ezt, abból csodálatos dolgok jöhetnek ki!

Mi Számodra a rendezés lényege?

Minden egyes előadást úgy próbálok létrehozni, hogy jobb legyen az előzőnél. Előfordul, hogy egy néző többször eljön egy darabra és nem engedhetem meg magamnak, hogy csalódjon!
Ha az ember rendez, rengeteg tapasztalata kell, hogy legyen; hogyan szóljon az adott szereplőhöz, hogyan tudja kihozni belőle a maximumot... mindenkihez más a kulcs, de tudni kell megmutatni, ami benne rejlik.

Mennyire nehéz úgy dolgozni, hogy a szereplők színjátszást és énektudást illetően is különböző szinten vannak?

Vannak, akik már 20 éve foglalkoznak színjátszással és vannak, akik nem túl rég csatlakoztak hozzánk. Utóbbiakat fel kell hozni egy olyan szintre, hogy ne boruljon az előadás, hogy a néző ne érezze azt, hogy valami nem stimmel. Mindennek érnie kell és időt kell hagyni, hogy kibontakozzon, de itt mindenki igyekszik felnőni a feladathoz. Ezért is jó ez a csapat, mert itt a 7 évestől a 70 évesig mindenki képviselteti magát. Sokat tanulunk egymástól. Az idősebbektől a hagyományt, a pontosságot, a fiataloktól pedig lendületességet. Segítjük és kiegészítjük egymást – így a hagyomány és a haladás egyaránt megjelenik a darabjainkban.
Nagyon fontos megemlíteni azokat az embereket, akik minden egyes előadásnál rengeteget segítenek, ők a “nagy család” (hangtechnikus, fénytechnikus, sminkes, jelmeztervező, díszlettervező). Nélkülözhetetlen a munkájuk, de nincsenek abban a szerencsés helyzetben, amiben én, hogy meghajolhassanak a színpadon.

Említetted, hogy vannak, akik nemrég csatlakoztak hozzátok. Őket Te válogattad, mondhatjuk, hogy ők a Te felfedezetteid?

Négy évvel ezelőtt kezdődött az a hagyomány, hogy a Móra Iskola nyolcadikosai egy színdarabbal búcsúztak az általános iskolától. Akkor dolgoztam együtt ezekkel a gyerekekkel. Többen közülük úgy gondolták, hogy folytatni szeretnék a színjátszást. Aztán persze volt lemorzsolódás, hiszen egészen más iskolai keretek között készülni egy rövid előadásra és más komolyan foglalkozni a színjátszással – de szerencsére sokan maradtak is. Belőlük alakult a G-Team Diák Színkör. Közülük került ki például L. Nagy Attila, aki Mauglit játssza.

Ha már itt tartunk, honnan indult Major Tamás?

1992-ben jött el az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy vonz a színház és ezt akarom csinálni. Nyolcadikos voltam és elindultam egy versmondó versenyen, de nem értem el eredményt. Aztán jött egy “Tátika” videoklip verseny, ahol a Ne akarj te felnőtt lenni!-t adtam elő a Légy jó mindhalálig-ból. Ekkor láttam a Twist Olivér-t és a Légy jó mindhalálig-ot is a Győri Nemzeti Színházban és ez a két darab annyira megfogott, hogy “megfertőződtem”. Közben a kereskedelem is vonzott, ezért a Hunyadiba mentem tanulni, de aztán találkoztam Bérci Csabával és ezzel a “fertőzés” beteljesült. A Kamasz színpadon már együtt játszottam Mártival és Zsoltival (Blahovits Márta és Segesvári Zsolt – a szerk.), aztán amikor Csaba már nem akarta folytatni, én próbáltam átvenni a helyét. Akkor rájöttem, hogy nem biztos, hogy jó az, ha valaki egy csapatból hirtelen vezetővé válik...
Aztán megalakult a Flexum Színház Benkő Józseffel. Ő rengeteget tanított nekünk a színházról. Akkor volt a Handabasa (Handabasa, avagy a fátyol titkai – a szerk.) bemutatója, de engem sajnos nem válogattak be, azt mondták, nem tudok énekelni – és akkor, abban a pillanatban igazuk is volt. Reflektoros és rendezőasszisztens lettem, sosem felejtem el milyen érzés volt a többieket reflektorozni! Nem az irigység munkált bennem, hanem hogy ott akarok lenni együtt velük! Benkő József viszont nagyon jól tudta, hogyan kell az embert “fogva tartani”, nem voltam a színpadon, mégis fontosnak éreztem magam. A mai napig megvan az a szövegkönyv teleírva az instrukciókkal...
Utána kezdtem el komolyan foglalkozni az énekléssel, Mohácsi Attila segítségével. Majd Sopronban és Budapesten játszottam, végül 2003-ban egy barátommal megalakítottuk a Fehér Ló Színházat és rögtön az első előadásunk után gondoltunk egy nagyot és színpadra vittük a Légy jó mindhalálig-ot. Az Alapítványhoz pedig 2005-ben kerültem.

Innen pedig már egyenes út vezetett a mostani sikerekig?

Eleinte csak kisebb összeállításokat, jeleneteket, bohózatokat mutattunk be, aztán egy picit nagyobbra váltottunk. Láttam egy musical-összeállítást a Győri Nemzeti Színházban, amiben felcsendült a Fontos dolgok (Isten pénze: Scrooge dala a fontos dolgokról – a szerk.). Senkinek nem tetszett rajtam kívül... én mindenképpen el akartam énekelni, de nyilván ha valamit éneklünk, ismernünk kell a darabot, hogy lássuk, mibe is ágyazódik bele az a dal. És én nagyon megszerettem az Isten pénzét (Charles Dickens Karácsonyi énekéből készült musical – a szerk.)! Megmutattam a többieknek is a felvételt és mindenki "elmenekült", de én mondtam, hogy ezt meg kell csinálnunk, mert tudom, hogy jó lesz! Végül ahogy megértettük ennek a darabnak a lényegét, a lélektanát, mindenki kedvence lett.
Aztán következett A kölyök, ami szintén nagy siker lett. Charlie Chaplin-t színre vinni nagyon nagy kihívás volt! Némafilm, de musical, legyenek benne a gagek, megértve és érthetővé téve, de nem másolva... rendezőként nagyon nehéz feladat volt, de nagyon szerettem!
A Valahol Európában azt mutatta meg, mennyire kegyetlenné tudnak válni még az ártatlan, játékos kisgyermekek is...
A Kényeskedőket a G-Teammel vittük színre, nagy kihívás volt 17-18 éves srácokkal Moliére-t megkedveltetni, az ő humorára, gondolatvilágára átállítani őket... de imádták csinálni!
Most pedig itt van A dzsungel könyve, ami nagy siker lett, szereti a közönség, gyerekek, felnőttek egyaránt. De itt is megvan a szórakoztatás mögött az a mélyebb mondanivaló; az elfogadás – vagy inkább az el nem fogadás kérdése...

Hogy működik a darabválasztás? Mennyire kell alkalmazkodnod elvárásokhoz, anyagi keretekhez?

Úgy érzem ebből a szempontból nagyon szerencsés helyzetben vagyok, nincs megkötve a kezem. Szerencsére amiatt sem kellett még “dobnunk” egy darabot, mert nem kaptuk volna meg a jogait. Amit eddig megrendeztem, mind nagyon szerettem.
Anyagilag pedig abból gazdálkodunk, amink van. Mindig mondom Janinak (Orbán János, a "Baráti Kör a Művészetért" Alapítvány vezetője – a szerk.), hogy “ez drága lesz” és soha nem tévedek, de eddig még mindig megoldottuk.

Mi alapján választjátok ki az aktuális darabot?

Sokan mondják, hogy a színház csak szórakoztatásra kell. Szerintem nem. Fontos az, hogy valami értéket is adjon! Hogy akkor miért éppen musical és nem Csehov-dráma? Azért, mert fontos, hogy olyan darabot csináljak, ami összefogja ezt a nagy létszámú társaságot, hogy érvényesülni tudjon mindenki. Ugyanakkor figyelnem kell arra, hogy közönségsiker legyen, de tartalmazzon mélyebb mondanivalót is. Mi nem pénzért dolgozunk, hanem a tapsért. Leírhatatlan, hogy milyen érzés egy teltházas előadás!

Hogyan döntöd el, hogy kinek a bőrébe bújsz egy-egy darabban?

Alapvetően nagyon szeretek szerepelni, de nem adok magamnak főszerepet, ha nem én vagyok rá a legmegfelelőbb. Ezt nagyon fontos, hogy lássa az ember! Amikor szerepet adok magamnak, ugyanazokat a kritériumokat kell végignéznem, amiket a többieknél. Maugli szerepét nagyon szerettem volna eljátszani, de hát nem én vagyok Mosonmagyaróváron a Maugli – és sehol máshol sem... Rómeót is eljátszanám, de az sem én vagyok, lássuk be. Egy jó Mercutio talán lehetnék...

Elég ritka a művészvilágban, hogy valaki ennyire túl tud lépni önmagán...

Nem így alakulnának az előadásaink, ha folyamatosan magamat tolnám előtérbe és a színészi elfojtásaimat itt akarnám kiélni - azt nem lehet! A Theatrum Ad Flexum nem erre való!
Azt gondolom, hogy nagyon sokat szerepelek egyéb rendezvényeken, mint hogy még itt is én játsszam el a főszerepet, ami nem rám íródott...

A többiek szeretik, ha a színpadon vagy?

Szerintem szeretik – legalábbis ezt mondják! Velem veszélyes együtt játszani, mert mindig magamra hagyom a legkevesebb időt. Amelyik jelenetben benne vagyok, az nincs “agyonpróbálva”. Ezért is jó, hogy kisebb szerepeim vannak. Azonkívül nem léphetem túl azt a határt, amit tőlük elvárok. Megtehetem, hogy apró változtatást eszközölök akár az utolsó pillanatban is, ha úgy érzem szükséges, de nem szabad, hogy megzavarjam az előadást, vagy kibillentsem a szereplőket.

Milyen érzések vannak Benned most, hogy az utolsó előadásra készültök A dzsungel könyvével?

Annyira mélyen nem érint meg, mint a többieket, mert sok előadást “tettem már fel a polcra”. Persze minden gyermektől nehéz elszakadni, de majd jön a következő... én könnyebben túl tudom magam tenni ezen, mint a szereplők, szeretem “a pillanat művészeteként” megélni a dolgokat, aztán eltenni egy szép emlékként. Ami MOST van, azt meg kell élni! Minden percét ki kell élvezni annak, hogy az ember a színpadon van. De amikor utoljára megy le a függöny és szétszedjük a díszletet, marad egy nagy űr. Azt majd kitölti valami. Ki kell, hogy töltse...

Tamásnak hálás köszönet a drága idejéért és az őszinteségéért!

Párizs Eszter


Fotók:
Valahol Európában, Kölyök: Horváth István
A dzsungel könyve: Vitéz Vilmos
Légy jó mindhalálig: Vajkó László