Megölte gyermekét az egyedülálló anya, házastársi perpatvarhoz vonult ki a rendőrség, felakasztotta magát egy fiatalember, kék foltokkal ment iskolába a kislány, 84 éves néni a lét és nemlét határán – Szalagcímek! Szenzáció! Borzalom! Ennyit böf-fent ki magából a mély, aztán elcsitul a felszín és az élet szép lassan folydogál tovább. Hahó! Mi van odalent? Hát senki sem törődik velük?

– Már a tragédiát megelőzően is lehetnek jelek a válságról. A mi feladatunk éppen az, hogy a társadalomba épített vagy a spontán jelzőrendszerek segítségével látókörünkbe került családokat segítsük kilábalni az anyagi, szociális, egészségügyi, mentális krízishelyzetükből – foglalja össze munkájuk lényegét Mátésné Lakner Gyöngyi, a mosonmagyaróvári Család- és Gyermekjóléti Szolgálat szakmai vezetője.

Borzalmas még csak belegondolni is, hogy a járvány miatt bevezetett kijárási korlátozás, az összezártság még súlyosbíthatja is ezeknek az embereknek a helyzetét.

– Leginkább a gyermekekért és az egyedül élő idősekért aggódunk, hiszen a társadalmi érintkezések hiánya, a karantén letompítja, végső esetben el is hallgattathatja az egyébként sem túl erős vészjelzéseket. Ez pedig akár tragédiához is vezethet.

Szerencse, hogy – bár egy hónap eltelt – még csak a járvány által kikényszerített új időszámításnak az elején járunk, így van idő felkészülni az új helyzetre.

– Bár valóban így lenne! A valóság azonban az, hogy ez a negatív folyamat már beindult, egyre több a jelzés, hogy gyorsan növekszik a családon belüli feszültségekre visszavezethető, rendőrségi intézkedéseket igénylő esetek száma.

Gondolom, hogy „békeidőben” is a gyermekeken van a hangsúly.

– Valóban a gyermekek a legvédtelenebbek, és most ők is kicsusszannak a társadalom látóköréből. Nincs óvónő, tanár, háziorvos, nem jönnek a rokonok, elmaradnak a barátok, akik segíthetnének vagy szólhatnának valakinek.

De hál’ Istennek ott vannak önök, akik ismerik a körzetüket és szakértői a család-gondozásnak.

– Most a munkánk egy részét otthon végezzük, nehogy a családokat járva mi terjesszük a vírust. Így azonban elveszítettük a gondozott családokkal a személyes kapcsolatot. Márpedig metakommunikáció, bizalom, személyes meggyőzés nélkül szinte lehetetlen eredményesen dolgozni, hiszen nem látjuk a körülményeket és telefonon keresztül könnyebb is megtéveszteni bennünket. Sürgős esetekben persze, megfelelő védőfelszerelésben mi is kimegyünk.

Azért ehhez a munkához kellő emberismeret, szakmai jártasság, éleslátás, kreativitás kell és nagy-nagy szív. Nem merül le néha az akkumulátora?

– Mosonmagyaróváron mintegy 250 család napi gondozását látjuk el, keressük a munkalehetőséget, intézzük a segélyt, felkutatunk támogatókat, átgondoljuk a költéseiket, meghallgatjuk panaszaikat, örömeiket – és igyekszünk átlátni a szitán. Ez kell is, mert nem minden olyan, amilyennek látszik. Emellett ezres nagyságrendben vannak az egyedi esetek. Néha valóban előfordul, hogy fel kell töltenem az akksit, Ebben segít a családom, a megértő férjem és a 8 éves Márk. 11 éve csinálom és a mai napig szeretem a munkámat. Nekem ez a hivatásom.

Most, hogy nem tud eljutni sokakhoz, mit üzenne az embereknek?

– Vigyázzanak magukra és vigyázzanak egymásra! Ne hunyják be a szemüket, ha valahol bajt észlelnek, emeljék fel a telefont és szóljanak nekünk vagy másnak! Ne hagyják, hogy egy apró jelből szalagcím legyen… És a Bolyai iskolás kisfiam üzenetét is elmondanám: „Hiányzol, iskola!”

Vizsy Ferenc