„Ennyire megvert az apám!”– szólt az sms-üzenet, amely mellé egy fiúszelfi fotója volt csatolva, borzalmas ütésnyomokkal.„Bulvár cím! Kirakat hír! Felturbózott történet! Megesik az ilyen!”Legyintünk és továbblapozunk, beleolvasunk, de félúton abbahagyjuk, néhányan persze elsírják magukat a végén.

Nem tudom, honnan veszik ezeket a történeteket az újságírók, de az élet…

• Az élet nagyon kegyetlen tud lenni. Hihetetlen körülmények között vergődnek a gyerekek, az anyák, elképzelhetetlen környezetben vegetál a szűk térbe zárt család, mélyszegénységben élnek emberek. Eza „ver az apám” história már nálunk is megtörténtés ne higgye senki, hogy egyedi példa.

Miért nem tesz valamit a rendőrség?!

• A rendőrség teszi a dolgát, de csak akkor tud lépni, ha tudomást szerez róluk.

És ti nem azért vagytok, hogy kezeljétek ezeket az ügyeket, elsimítsátok a családi konfliktusokat, segítsétek a nehéz helyzetben lévőket?

• A kistérségi Család-és Gyermekjóléti Központnak valóban ez a feladata. Ha jelzést kapunk az óvodából, iskolából, rokonságból, szomszédoktól vagy a háziorvostól, avédőnőktől, az önkormányzattól, –sajnos sokszor már csak a rendőrségtől,–azonnal indulunk. Ha jelzést kapunk! A társadalom ingerküszöbe azonban egyre magasabb, így nem egyszer csak az utolsó vagy az azutáni pillanatban érkezünk a helyszínre.

Említetted, hogy nem egyedi esetekről van szó. Hány konfliktussal terhelt, külső segítséget igénylő család, hány veszélyeztetett gyermek lehet a területeken?

• Úgy vélem, hogy ezres nagyságrendben élhetnek… élhetnek? … retteghetnek gyerekek a félhomályban, ahová nem látunk be soha. Csak a felszínre került ügyek szerepelnek a statisztikában. Mosonmagyaróváron is és a többi 27 településen is 250-250 családdal foglalkozunk rendszeresen. Az ezernyi egyedi ügyet most nem említem.

Egy családdal se könnyű, hát még félezerrel. Ellátás, a családtagok helyzete, megélhetésük figyelemmel kísérése, kapcsolat orvossal, munkahellyel, támogatók felkutatása, bevásárlás, a panaszok végig hallgatása, aztán meg a hozzácsapódó adminisztráció... Mekkora apparátus áll a rendelkezésedre?

• Velem együtt negyvenen vagyunk. Mi üzemeltetjük ugyanis a Drogpont Szenvedélybetegeket Segítő Szolgáltatást, aGyermekek Átmeneti Otthonát, a Napközbeni Gyermekfelügyeletet is, igaz az legutóbbi a járványhelyzetben nem működik.Ha egyébként minden más rendben van, 30-35 fő tud részt venni a családokkal kapcsolatos operatív munkában.

Gondolom, hogy a járványhelyzet, a bezártság, a munkahelyvesztés, az iskolanélküliség csak növelte az esetek számát, mélyítette a konfliktusokat.

• Bár jól szituált családok is igénylik a segítségünket, a többség a megélhetési gondok mellett szociális-mentális bajokkal is küzd. Egyre több a betelepült, gyökértelen, rokoni segítség nélküli család. Egy probléma is sok, hát ahol ez halmozottan jelentkezik! És a járvány most valóban rátett egy púpozott lapáttal.

Mennyire vannak most nehezebb helyzetben a gyerekek?

• A családok döntő többségét érinti az iskolabezárása. Ahol a létminimumon élnek, ott nincs tévé, számítógép, okostelefon. Az iskola-tanuló kapcsolattartás viszont online térben zajlik. Hiába szereznénk nekik számítógépet, nem tudnák fizetni az internetet. Van, ahol az apa, azanya vagy mindkettő elveszítette az állását. Főleg alsó tagozatos gyerekeknél elengedhetetlen lenne a szülői segítség a tanuláshoz, de soknak nincs erre ideje, türelme, de sokszor a tudása is hiányzik. Több esetben mi sokszorosítjuk a tananyagot, visszük el a házhoz, majd juttatjuk vissza az iskolának a kész házifeladatot.A területünkön négy gyerekszökésünk volt az elmúlt hónapban. Nem bírták az otthoni légkört, az online iskola miatti állandó kudarcot, a magukra hagyatottságot.

Ez egy sziszifuszi munka. Miért nem az okokat szüntetjük meg?

• Mi valóban csak csitítjuk a parazsat, oltjuk a tüzeket, és ez vagy sikerül vagy nem. Ha nem itt, holnap ott lobban fel újra a láng. Mivel minden család helyzete más, magam sem tudom, mi lenne a végső megoldás?Az biztos, hogy nem a mi szintünkön lehet megoldani a bajokat, mertössztársadalmi problémáról van szó. Családgondozóként csak a minden szociális rostán áthullott, önön helyzetéből kilábalni nem tudó családokkal találkozunk, és ők már szinte csak ránk számíthatnak, az önkormányzati segélyekre, a karitatív támogatásokra. Innen bizony nem könnyű visszakapaszkodni.

És a járvány…

• A legelején számba vett 500 családhoz hozzá kell számítani a hatósági karanténba került, vagy egyéb okokból segítségre szoruló mintegy 100 családot, valamint a hatóság által a város területén lévő karanténházba telepített 9 fő, akiknek az ellátásáról szintén nekünk kell gondoskodni. Persze ezek a számok folyamatosan változnak.

A több feladathoz nyilván most kiegészítő támogatástkaptok a központi járványügyi keretből?

• Nincs többletforrásunk és ugyanúgy negyvenen vagyunk, mint „békeidőben”. Munkatársaim közül sokaknak kicsi gyereke van, többen idős, veszélyeztett nagyszülőkkel élnek együtt. A kormányrendelet szerint nem tarthatunk ügyfélszolgálatot, a családokat csak krízishelyzetben látogathatjuk. Naponta fél nyolctól fél négyig dolgozunk hétfőtől vasárnapig, egy fő pedig éjszakai készenlétes. Munkatársaimmal együtt megoldjuk a többletfeladatot, nem kértünk kiegészítő létszámot… Ám sok mindenben elkel(ne) a segítség. Hogy mire van szükségünk, ezt eddig csak egyedül Mosonmagyaróvár önkormányzata kérdezte meg, rájuk mindenben számíthatunk. A kijárási korlátozás elején kialakult nehéz helyzetünkben a Hivatal munkatársaivoltak a segítségünkre.

Igazán kemény ez a munka!

• Amikor elkezdtem, még nem láttam a mélységeket. Férjemmel együtt, vállvetve nőttünk bele a mindennapokba, és a gyerekeim is így szocializálódnak. Megértő családom van, és tudják, ha mennem kell, akkor megyek…. Pedig most itthon is elkelne a segítség. Az egyik nagyfiam munka mellett készül az érettségire, te is tudod, mennyire nem könnyű most nekik ebben a helyzetben. A kisebbik pedig, nemzetközi kamionszerelőként, ha nem is állás, de munka nélkül maradt.

Na jó, ez van ma, de mi lesz holnap?

• Holnap? Megyek dolgozni!

Vizsy Ferenc