Példa arra, amikor a tehetség utat tör magának.
Ezen a héten a Dohány testvérekkel, Bernadettel és Daniellával beszélgettünk, akik tavaly megnyerték a Vármegye Hangja versenyt, idén januárban pedig a Ki Mit Tud? ének kategóriájában nyerték el a győztes címet.

Betty 19 éves, a mosonmagyaróvári Haller János Iskola végzős szakközepes diákja, Daniella 14 éves, Jánossomorján a Körzeti Általános Iskolában 8. osztályos.

Két jánossomorjai fiatal lány tele nagy tervekkel…
Tudnátok rangsorolni őket?
Betty: Elsősorban csak örömöt szeretnék szerezni a közönségnek, valamint szeretném megmutatni, hogy volt eredménye a hosszú küzdelmemnek és megérte. Ha néha nehéz is volt, nem adtam fel!

Daniella: Különösebb terveim nincsenek az énekléssel, nem szeretnék ismert lenni, csak azért éneklek, mert szeretem ezt csinálni!

Talán ez az első interjú, amit adnak, máris sugárzik a profizmus a szavaikból. Azért csak tovább faggatom őket a kezdetekről..
Mikor kezdődött az éneklés iránti szerelem? Emlékeztek az első fellépésetekre?

Betty: Az éneklés iránti szerelmem mindig is meg volt, csak hangom nem volt hozzá :)
Körülbelül 2,5 évvel ezelőtt kezdtem jobban odafigyelni a hangomra, valamint az iskolai énektanárom is segített és meg lett a gyümölcse! Nem mondom, hogy nem kell még érnie ennek a gyümölcsnek, inkább azt mondanám, hogy már úton vagyok.
Az első fellépésem iskolánk színpadán zajlott le, szerény közönség előtt egy iskolai rendezvényen. Akkor még nem tudtam mosolyogva színpadra állni, a lábaim is remegtek. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ez majd megszokott lesz, és kisebb rutinnal állhatok a színpadra!

Daniella: Eleinte nem tudtam róla, hogy lenne bármilyen tehetségem. 10 éves voltam, amikor már egyre több embertől hallottam, hogy milyen szép tiszta a hangom és elkezdtem énekelgetni. Elsőként csak népdalokat, a könnyűzene csak később kezdett érdekelni. Az első fellépésem iskolán belül volt, majd a 2012-es Vármegye Hangja Versenyen. Hatalmas élmény volt, mély nyomot hagyott bennem!

Sokan vagyunk úgy, hogy énekelgetünk valamit, ha jó kedvünk van vagy dúdolgatunk, amikor szomorúak vagyunk. Számotokra mi a legfontosabb az éneklésben? Milyen érzés közönség előtt, nyitott szívvel énekelni?
Betty: Számomra a legfontosabb, hogy minden dalt átélhessek. Amit nem tudok megélni éneklés közben, azt nem is szeretem előadni! Valamint fontos, hogy ne csak ismert dalok legyenek (tehát nem ilyen épp most nagy slágerek, amit mindenki énekelget) hanem olyanokat is előadhassak, amiket nem biztos hogy egy korombeli lány bevállalna (pl Zalatnay-t).
Amikor színpadon vagyok, önmagam vagyok. Élek! Nem foglalkozom az élet gondjaival, dolgaival. Tudom, hogy a taps nekem szól és ez felemel, abban a pár percben míg énekelhetek, igazán boldog lehetek, ez az ami igazán számít!

Daniella: A legfontosabb számomra az éneklésben, hogy kiadhassam magamból az érzelmeket, és azokat úgy fejezzem ki, hogy közben élvezem is, amit csinálok.

Egyikőtök sincs még 20 éves. Mégis olyan tapasztalatokról beszéltek, ami keveseknek adatik meg ebben a korban. Ezek szerint a Ti életpályátok már el van döntve? Nincs is más „hobbi” csak az éneklés?
Betty: Dehogynem! :) Kézilabdázom immáron 12 éve, valamint verseket is írok. Ezen felül pedig imádom az irodalmat, amit vers és prózamondó versenyeken bizonyítok - általában sikeresen :)
Daniella: Kiskorom óta kézilabdázom, és verseket írok.

Sokat énekeltek együtt vagy inkább külön-külön készültök? Mi a jellemzőbb?
Ha közös dallal készülünk, akkor természetesen együtt, itthon próbálunk Ha szólóban, akkor Én(Betty) van hogy iskolában készülök, míg Dana itthon. Ám sokszor előfordul az is, hogy Daniellát is behívjuk a Haller iskolába és ott készülünk fel. Igazából változó, de mindketten legtöbbet itthon énekelünk.

Kívülállóként azt látni, hogy a pályátok egyenesen ível felfelé, sehol egy görbe vagy lassítás. Tényleg így van vagy ez csak a látszat? Kellett már „hegyet másznotok” egy-egy siker érdekében?
Betty: A környékünkön, nagyon sokan vannak, akik ugyanezen az úton szeretnének haladni, ám nem igazán van türelmük és erejük hozzá. Ők természetesen fújjolnak és utálnak minket, főleg én kapom meg sokszor, hogy „Hangod sincs!”, meg hogy „Én jobban csinálnám!”- Nos, én úgy gondolom, hogy ha ő azt hiszi jobban csinálná, akkor próbálja meg! Hiszen vagyunk még páran, akik küzdenek és megérik a gyümölcse. Ha így érted a „hegymászást”, akkor igen, kell küzdenünk az elismerésért.
Viszont van olyan is a lakóhelyünkön, aki szintén minden energiáját ebbe fordítja (Sarlai Boglárka), azonban nem tekint minket ellenfélnek, sőt tud velünk örülni a sikereknek!

És lehet, hogy nem szabadna, de elárulok egy titkot is: ha magas dalokat kell énekelnem, megtorpanok! Jön a hiszti, a félelem!
A végén azonban természetesen elszáll a félelem és hála Tanár nénimnek, elhiszem, hogy képes vagyok rá és megcsinálom!

Daniella: Sokszor van úgy, hogy a torkom teljesen kikészül és megadja magát. Ellentétben Bettyvel, ezzel a helyzettel én nem tudok mit kezdeni. Nekem ez szokott a legnagyobb akadály lenni. Sokszor halljuk vissza, hogy „Ugyan már, a Dohány lányok…nem olyan jók, mint gondolják”. Ennek ellenére minket továbbra sem érdekel a rosszakarók véleménye és ezen a problémán együtt hamar túl tudunk lépni.

Idén végeztek mind a ketten az iskolátokban. Milyen tervek vannak a ballagás után?
Betty: Egyenlőre úgy tervezem, hogy maradok az iskolánkban technikumon, majd 2 év múlva pedagógia szakra szeretnék orientálódni :)
Daniella: Nővéremet szeretném követni. Haller János Szakközépiskolában szeretnék továbbtanulni.

Tavaly megnyertétek a Vármegye hangja versenyt, idén a Ki Mit Tud?-ot. Mi a következő állomás?
Betty: Igazából úgy érzem, már nem szeretnék helyi versenyeken indulni. Nem azért, mert nem élvezem, csak egyszerűen szeretném, ha máshol, más versenyzőkkel is megmérettetni magam. Áprilisban pl Keszthelyre megyek a Helikon rendezvényre, ahol nagyon sok énekessel mérhetem össze a tudásom. Rettentően várom! A további terveimről még nem szeretnék beszélni, hisz ezek csak álmok, amik mindenkinek vannak, viszont szeretném, ha enyémek is maradnának :)
Daniella: Továbbra is maradnék ezeknél a próbálkozásoknál. Szeptemberben újra elindulok a Vármegye Hangján, előtte pedig a kisebb versenyeken, és próbálom felülmúlni magam.

Ki az, akinek köszönettel tartoztok az eddigi eredményeitekért? Miért pont ők? Hogyan támogattak benneteket?
Betty: Leges-legnagyobb köszönettel Szalainé Sándor Katalinnak tartozom, aki két ,két és fél évvel ezelőtt rám bökött és elhatározta, hogy segíteni fog nekem. Aki a hosszú úton kérés és kérdés nélkül fogta a kezem. Aki bemutatott önmagamnak, aki önbizalmat ölt belém, aki megmutatta mire vagyok képes. Aki támogatott és bízott bennem, akinek a jelenlegi tudásom köszönhetem! Soha nem fogom elfelejteni, hogy ki juttatott el eddig, ahol most a tudásom tartózkodik, és soha nem akarom, hogy elengedje a kezem, hisz legbelül mindig szükségem lesz a támogatására!

Valamint a családunknak és barátainkat, akik a felkészülések során hallgattak minket, s akik még akkor is elviseltek ha a hangunk az egér cincogása és a macska nyávogása között volt :)

Valamint mindkettőnk nevében mondhatom, hogy köszönettel tartozunk Csáki Zsuzsannának, aki lehetőséget adott, hogy 2 hétvégén keresztül nagyközönség előtt szerepeljünk, ugyanis felkérésével esélyt adott arra, hogy az idei esküvői kiállításokon énekeljünk.

Daniella: Egy olyan személynek, akinek nem lett volna kötelessége segíteni, hisz nekem nem volt tanárom, s csak nővérem által ismert meg, ám mégis lelkiismeretesen segített felkészülni a versenyekre és fellépési lehetőségeket biztosított. Ő pedig nem más, mint Szalainé Sándor Katalin.

Mit üzennétek azoknak, akik hasonló „babérokra” törnek, mint ti? Hol és hogyan kezdjék?
Azoknak, akik hasonló utakon szeretnének járni, a következőt üzennénk:
Soha ne adjátok fel, akkor sem, ha az út végtelennek tűnik, hisz minden lépésnek, minden percnek meg van a maga varázsa, csodája. Minden nap eggyel többek vagyunk, minden nap picit fejlődünk és bátrabbak leszünk! Nem mondjuk, hogy könnyű, vagy hogy zökkenőmentes, de minden csalódás és fájdalom eltűnik a színpadon! Sosem éreztük még ennyire szabadnak és bátornak magunkat azelőtt.
Hogy hol és hogyan kezdjétek?
Úgy véljük, a szívetek diktálni fogja a tempót. Mindig tudni fogjátok, mikor és hol kell élni a lehetőséggel! Elsősorban szerintem baráti társaság előtt szerepeljetek, ahol nem kell félni, ahol bátrak lehettek, hisz eleinte mindenki fél. Aztán jöhetnek a helyi versenyek, karaoke versenyek, városi rendezvények, Ki Mit Tud ... stb., aztán a többi úgy is jön magától. A lényeg, hogy szívvel csináljátok!
~Az élet hegymászás, de a kilátás csodás~ ez lebegjen előttetek! :)

Ennél szebb végszót én sem tudtam volna kitalálni! Örülök, hogy ma is Velünk voltal és elolvastad cikkünket!

Szerk.: Nemes Claudia

Ha van olyan személy, akiről Mutass Utat! 2014 cikksorozatunkban szívesen olvasnál, írd meg nekünk!
E-mail címünk: info@infomovar.hu