A pekingi olimpia után az élsporttal felhagyó Hirling Zsoltban a kenyai hegyekben futva fogalmazódott meg a sport iránti hiányérzet, aminek következtében ősszel ismét összeült régi társával. Állítja, a kvótaszerzés reményében kezdte újra az evezést, de a cél egyelőre nem London, hanem az, hogy minden edzésen a legjobbat nyújtsák.

– Egyszer már letette a lapátot, de most újra edzőtáborról edzőtáborra jár. Minek köszönhető a visszatérés?
– Lediplomáztam, s van munkalehetőségem is, de rájöttem, hiányzik, amit igazán szeretek. Ősszel elindultam Galambos Petivel az országos bajnokságon, amit megnyertünk, s ezután jött oda hozzám régi társam, Varga Tomi, hogy üljünk újra össze, ki lehet még jutni a londoni olimpiára.

– Ő azonban idén nyáron Galambossal küzdött a kvótáért, ami ugyan a világbajnokságon nem jött össze, de így ő már nagy valószínűséggel nem lehet ott Londonban.
– Nagyon nehéz helyzet volt, s az én hibám, hogy csak később beszéltem meg Petivel, váci klubtársammal, akivel szintén összeülhettem volna, hogy úgy érzem, Tomival többre vagyunk hivatottak. De szó nem volt arról, hogy őt megkerültük, s ki akartuk lökni a hajóból. Engem Tomi keresett meg, hogy álljunk össze, ráadásul Peti teljesen más technikával hajtja a hajót. Az eddigiek azt mutatják, hogy ők nem tudtak megfelelően együtt dolgozni, és én sem tudtam Petivel kellően egységesen evezni, viszont Tomival, hiába a három év kihagyás, még mindig jól összeszokottak vagyunk. A lényeg, hogy a helyzetet tisztáztuk, köszönöm Petinek és Rapcsák Károly klubedzőmnek, hogy támogatnak döntésemben.

– A májusi luzerni pótkvalifikációs versenyen kell az első kettő között lenni ahhoz, hogy kijussanak az olimpiára. Nem túl szűk kapu ez?
– Előbb még válogató versenyeket kell megnyerni, hogy mi indulhassunk, s a kvótaszerző verseny előtt két héttel lesz egy világkupa, ahol már látni fogjuk, nagyjából hogy állunk. Most érzésre jól megy az evezés, haladunk a technikai résszel, de lehet, hogy közünk sem lesz majd az olimpiához, egyelőre nincs értelme esélyekről beszélni. A legjobbak kijutottak a vb-ről, úgy tűnik, 6-8 erős csapat fog küzdeni ezért a két helyért. Nehéz lesz odaérni, de hatalmas kihívás így, hogy nincsen kvóta, ez teszi széppé.

– Tavasszal egy egészen másfajta kihívással szembesült, amikor öt hónapra kiment Kenyába önkénteskedni. Mi vonzotta az árva gyerekekhez?
– Kerestem az utamat, s mivel unokatestvérem irányítja a Taita Alapítványt, ami a térképen sem lévő kenyai falu árvaházát segíti, adott volt a lehetőség. Öt hónapot töltöttem ott, nagyjából negyven, többségében 5 és 15 év közötti gyerekkel foglalkoztam. Kirándulni vittük őket, vagy hivatali ügyeket intéztem, de a ház körüli munkákban is segédkeztem, olykor mérnöki szaktudásomat is bevetve. Az árvákból hihetetlen szeretet árad, megtanultam tőlük, hogy a legapróbb dolgoknak is mennyire lehet örülni. Olyan tapasztalattal gazdagodtam, amit máshol nem lehet megszerezni, biztos, hogy visszamegyek még oda – bár amikor a gyerekek már reggel fél hatkor csüngtek rajtam, talán nem így gondoltam.

– És megtalálta az útját?
– Rájöttem, hogy nem kell keresni. Tudom, hogy amin járok, az az egyetlen és jó út.

– Visszatérésében a kenyai tapasztalatok mennyire játszottak szerepet?
– Minden összefügg mindennel, biztosan volt ennek is hatása. Reggelente, mialatt a gyerekek reggeliztek, eljártam futni, s lassan felismertem, mennyire szeretek sportolni. Így a visszatérésem ötlete ide is köthető, néhány alkalom után már mértem, hogy milyen gyorsan futok, próbáltam minél jobb időket elérni.

– Milyen időket tervez az elkövetkezendő egy évre, immár újra hajóban ülve?
– Tanultam az élettől, s már nem tervezgetek. 2008-ban beleestünk abba a hibába, hogy kijelentettük, éremért megyünk az olimpiára, ami reális cél volt, de a túledzett állapotunk ellehetetlenítette, hogy eredményt érjünk el. Nem is beszélünk igazán esélyekről, az edzéseken szívvel-lélekkel a maximumot nyújtjuk, és majd meglátjuk, mi jön ki ebből.